A mi gondolataink szerint létünk végső célja a boldogság megtalálása. Mindannyiunk boldogságának megtalálása. Az emberi szellem tevékenysége az, ami a világban valódi okként, és célként szerepet játszik. Életünk legfőbb motiváló ereje a lelki erő. Célunkhoz pedig olyan erkölcsös életút vezethet el, amelynek hittételeit az önmagunk és mások javát szolgáló gondolatok és cselekedetek határozzák meg.

Mit jelent számunkra a boldogság?

Mi viszont a boldogság? A magyar nyelv szerencsére kifejező és hasonló fogalmakat több szóval kifejezve, cizelláltan fogalmaz meg. Semmiképpen sem „öröm”, mert az öröm egy pillanatnyi érzés, ami elmúlik. A boldogság viszont úgy gondoljuk, hogy egy állapot. Olyan állapot, amikor teljes mértékben meg tudunk szabadulni negatív érzéseinktől, ösztöneinktől és gondolkodásmódunktól. Olyannyira fel vagyunk vértezve az anyagi világ környezeti hatásaival szemben, olyan szintű bölcsesség birtokában vagyunk, hogy azok leperegnek rólunk és kezelni tudjuk őket a megfelelő módon. A megfelelő mód itt azt jelenti, hogy pozitív gondolatainkat nem tudják befolyásolni, és mások felé is ugyanúgy pozitívak tudunk lenni, még ha a negatív, káros hatásokat erőteljesen és folyamatosan is kapjuk. Bár furcsán hangzik, de ha ezt a szinten elérjük, nem lesz bennünk sértődöttség, ártó szándék, harag, gyűlölet, önzés, becsvágy és megannyi negatív érzés, az állati eredetű ösztöneinket pedig képesek leszünk kordában tartani. Ez valójában egy olyan érzelmi higgadtságot, „nyugalmi” állapotot jelent, ami több, mint öröm.

Kulturális és spirituális fejlődés mint társadalmi cél

Ez valójában egy óriási civilizációs ugrást jelentene, ha képesek lennénk megvalósítani társadalmi szinten is, egy egyre bővülő, sokasodó réteg formájában. Nem csak technikailag fejlett, hanem spirituálisan fejlett civilizációt is hoznánk létre. Felelős emberek, felelősen használva eszközeinket. A kultúra ehhez szorosan kapcsolódik, hiszen a kultúra mindig egy adott közösség tudati, lelki szintjének a leképezése. Igenis hiszünk abban, hogy egy kulturális felsőbbrendűséget, ha úgy tetszik, kulturális elitet, s szupremáciát tudunk létrehozni. Persze a kulturális elitnek is egy magasabb szintű társadalomból kell táplálkoznia, és azt vezetnie. Nem hagyhatjuk meg az „elit” tudási szintjének „kiváltságosságát”, mindenki számára egyenlő esélyeket kell biztosítani ennek elérésére.

A kulturális értékek és a történelmi hagyományok szerepe

A felsőbbrendűség itt nem beképzeltséget, önmagunk bizonyítékok nélküli felmagasztalását jelenti, hanem azt, hogy magasabb fokú, a jelenlegi emberi felfogást megugró, kulturális és tudati szintet tudunk létrehozni. Kultúránk jelenleg is van, és ezekből a történeti hagyományokból táplálkozva meg tudjuk teremteni saját országunk, saját lakosságunk „ősi” lelkivilágához legközelebb álló, ahhoz teljes mértékben passzoló, uralkodó felfogást. Fel kell támasztanunk közösségünkben régen meglévő módszereket, és vegyítenünk kell új elemekkel, új meglátásokkal, és a kor kihívásaival, berendezkedéseivel összhangban.

Az ember tudatossága és az erkölcsös életút

Az ember több, mint egy állat, és az ember képes rá, hogy tudatossági szintjét tökélyre fejlessze. Ezt a legmagasabb tudatossági szintet kell elérnünk. Ez erkölcsös életúttal valósítható meg, tudatos élettervezéssel, a psziché és a lelki hatások kezelésével, széles látókörrel, józan értelmi nyitottsággal megáldva. Nem csak elvi szinten kell erkölcsösnek lennünk, de meg kell próbálnunk gyakorlati szinten is annak lennünk, egészen apró, hétköznapi esetekig, cselekedetekig lebontva, mert a gyakorlati erőfeszítések és szituációk megélései fogják a visszacsatolást jelenteni számunkra, azok rejtik az igazi kihívást.

Hibáink, lelkiismeret és a megbocsátás szerepe

Ha hibázunk, és elkövetünk morálisan kifogásolható tetteket, akkor megszólal a lelkiismeretünk. Ha még többször elkövetjük, akkor teljesen a rabjává válunk ezeknek a negatív hatásoknak. Fontos tehát a megelőzés, és mások „kárából” való tanulás, és ez által közvetett módon is a negatív hatások megtapasztalása. Ha mégis megbotlanánk, valahogy ki kell jönnünk a veremből, különben ott ragadunk és egész életünkre rányomja majd a bélyegét, a Boldogságtól csak távolabb fogunk kerülni. Ezt jelenti a megbocsátás, ahol elsősorban magunknak kell megbocsátani, akár ellentétes tettekkel igazolva, bizonyítva maguknak és mások számára is, hogy képesek vagyunk felülkerekedni hibás tetteinken, s erőfeszítéseket tenni életünk tervezésével, hogy többé ne kövessük el azt a hibát.

Érzelmi érzékenység, empátia és belső változás

Agyunkat is át kell „programozni”, hogy ez a szándék szívből jövő legyen, különben nem hitelesek a tettek sem. Érzelmi érzékenységet és empátiát kell kifejlesztenünk. Ha nem bocsátunk meg magunknak, akkor azt fogjuk tenni, hogy eleve az erkölcsi mércéket akarjuk majd eltüntetni, mintha azok nem is léteznének, ez pedig hibás reakció s megannyi problémát göngyölít majd maga után, amit egyéb anyagi „örömökkel” fogunk majd toldozgatni-foltozgatni, de valójában nem leszünk saját életünk valódi urai, és nem leszünk sohasem Boldogok.

Az ember szellemi és közösségi természete

Az ember életét azt teszi emberivé, hogy létét tudatosan éli meg, és gondolatai által képes irányítani önmagát. Elsősorban spirituális lényként tekintünk az emberre, és bármely közösségünket is szellemi-lelki értékei alapján ítéljük meg. Az anyagi javak teljes kielégülést soha nem hoznak, arra szükséges táptalajként tekintünk. Végső értékünket tehát az általunk teremtett szellemiség, lelki erő és közösségi kultúra határozza meg. Erős lelkületű embereket kinevelni, és szép kultúrát teremteni a legfőbb célunk.

Az erkölcsös élet és a hosszú távú boldogság

A belső erő, a boldogság megtalálásnak a leghatékonyabb módszere a gondolataink és cselekedeteink által is követett erkölcsös út. Az erkölcs szabályrendszer, amelyre követendő példaként tekintünk. A példát betartani mindig nehéz, a szándék azonban már önmagában is hasznos és fontos. Az etikai szabályokat nem vallási vagy filozófiai dogmák eredményének tartjuk, hanem egyszerűen etikusnak fogunk fel mindent, mi kárt senkinek, de hasznot és jót ad legalább egy élőnek. Az erkölcs léte, tanítása és terjesztése a fontos, elfogadunk mindent és mindenkit, aki önérdek nélkül erre kívánja nevelni a társadalmat.

Mi számít jónak és hasznosnak?

Azt, hogy mi az igazán hasznos és jó, mit tennünk kell, több nézőpontból is tekinthetjük. Nekünk van azonban egyértelmű válaszunk, ami számunkra az abszolútumot jelenti. Jó az, ami hosszú távon, végeredményben boldogságot hoz, minél több mindenkinek. Nem a pillanatnyi örömök és vágyak a fontosak tehát, hanem a hosszú távú eredmény. A boldogság a fontos, nem a kielégítettség.

A vezetők felelőssége és személyes példamutatása

A vezetőknek ki kell emelkedni bölcsességben és alázatban a többiek közül. Nagyon nehéz erős, jó embernek maradni ebben a világban, ezt teljes mértékben nem várhatjuk el az emberek nagy részétől. Aki azonban másokat akar vezetni, annak kötelessége kell, hogy legyen a tökéletes belső életre való törekvés. A platóni elgondolással értünk egyet: csak az lehessen vezető, aki hajlandó lemondani minden vagyonáról, és aki teljes figyelmét és erejét az emberek szolgálatába állítja. Egy vezető háza legyen egy puritán viskó, szelleme pedig ép és tiszta, hogy elméje minden rezdülése az embereket szolgálhassa.

A közösség tisztasága és a belső meggyőződés

Tiszta és erős mozgalmat és közösséget akkor teremthetünk, ha tagjaink belső lelki indíttatásból és meggyőződésből kérnek részt a munkálkodásunkból. Az anyagi és hatalmi motiváció, mely jelenleg legnagyobb kártevője szervezeteinknek, részben már ezáltal is kiszűrhető. Hiszünk abban, hogy ha harmóniát, szeretetet, barátságot, értékeket, egy reális meggondolásokon nyugvó, szép jövőt ígérő eszme mögé jóakaratú emberek tiszta hitből odaállnak, akkor ez az eszme képes lehet szerteszét terjedni, s ezáltal elhozni mindenki számára a boldog életet.

A vezetés minősége és az alkalmasság alapelve

A minőséggel összefüggésben visszatérnénk a személyi felelősségi alapelvünkhöz, hogy a legalkalmasabb embereknek kell vezetniük a közösségeket. Bármely közösséget, a legkisebb csoporttól a nemzeti közösségekig. Az alkalmasságot pedig ne személyek, hanem a közös célok határozzák meg. Az alkalmasságnak a minőséget kell megcéloznia. A jó szándékra, és az ész döntéseire épült társadalomban hiszünk, éppen ezért a legnemesebb lelkű, legjobb eszű személyeknek kell megkapniuk a vezetői státuszt.

Hogyan őrizhető meg egy közösség eredeti tisztasága?

A még oly nagy jövőre igényt tartó, kezdetben valóban tiszta szándékú szervezetek legnagyobb része is idővel felhígul, lelkesedése lelankad, és ellepik az egyéni érdekből csatlakozók. Ennek legfőbb oka, hogy a vezetői pozíciókba nem a legalkalmasabb személyek, hanem a legerőszakosabbak, a saját egyéni ambíciójukat a közérdek fölé helyező, hatalmi vagy anyagi haszon reményében ténykedő, szellemi javaknak híján levő „nyaligépek” kerülnek. Az ellenkező tapasztalat hiánya miatt sokan felvetik a kérdést, mindezt ki lehet-e egyáltalán kerülni? Igen!

A vezetőkkel szemben támasztott követelmények

Meg lehet őrizni a közösség eredeti tisztaságát, mégpedig úgy, hogy előre meghatározott szempontok szerint követelményeket fogalmazunk meg a vezetők felé. S méghozzá olyan követelményeket, amelyek nem a személyi hűségre, feladat specifikus tudásra, vagy netán bármilyen osztálybeli, vagyoni helyzetre, hanem általános emberi minőségi jellemzőkre vonatkoznak. A szűklátókörű, mégis erőszakos, magukat értelmiséghez tartozónak vallók sok kárt okoznak nekünk, ezért szükséges, hogy helyüket a valódi tehetséggel, tág látókörrel, és valódi tudással rendelkező alázatos személyek vegyék át.

Szív és ész: a közösségi felemelkedés alapja

Szív és ész a felemelkedés záloga. A mozgalmunk alapfeltétele minden tag számára, hogy lelki alkatából kifolyólag szívén viselje szűkebb és tágabb környezete sorsát, annak lelkével harmonizáljon, sorsával eggyé váljon, s így képes legyen alázatos, önfeláldozó módon segíteni azt. Ez tehát egy alkati képesség, amelyet igyekeznünk kell a legjobb módszerrel kikutatni. Egy vezető tulajdonságához emellett hozzátartozik a kiváló észjárás, mely mellett ismételten nem megszerzett tudást, hanem eredendő képességet értünk. Ez ráadásul egyértelműen mérhető is.

Közösségi szerepek és az objektív értékítélet

A hierarchikus felfogásunk alapja tehát, hogy nem személyi döntésekre alapoz, hanem törekszik az objektív értékítéletre. Szelektálnunk kell a közösség tagjai között annak érdekében, hogy mindenki a képességének megfelelő feladatot láthassa el. Ugyanakkor hangsúlyozzuk azon véleményünket, hogy minden ember bír valamilyen belső értékkel, és senki munkája nem alábbvaló a többiekénél. A célunk az, hogy minden egyént – figyelembe véve az egyéni ambícióit – a közösség számára legmegfelelőbb feladattal lássuk el.